A város önkormányzata ezekkel a gondolatokkal kíván kellemes ünnepeket a város és a környező települések lakóinak. Íme a teljes írás:

A feltámadás gondolata nem új, mert a legtöbb fejlett vallásban meg van. A gondolatot a nappal és az éjszaka változása, valamint a tél és a tavasz változása értékelték át a feltámadásba. A gondolkodó ember ugyanis megfigyelte, hogy a tél szinte teljességgel a halál képét mutatja. A természet ősszel megöregszik, agónizál, végül meghal. Ugyanúgy, mint az ember. Azonban tavasszal, egy isteni erő titokzatos behatására, újra feltámad, élni kezd egészen új és talán az előbbinél is szebb életet. A nyárban életének teljességére jut s aztán újra kezdődik a körforgás. Ez az élet. Van benne vígasztalás is, van benne szomorúság is. A vigasztaló momentum az, hogy nincs teljes megsemmisülés, a halál csak állapot, átmenet, szinte pihenés. A szomorú ellenben az, hogy az átmeneti, tehát a halál állapotból a feltámadás egy, az előbbihez teljesen hasonló létbe viszi át, ami – tekintettel az emberi szenvedések végtelen láncolatára – nem mindig kivánatos. Sőt az emberben feltámad s megrögződhetik egy gondolat, mely homlokegyenesen ellenkezik a feltámadás gondolatával s ez a hindúk “nirvanája”. Nem a teljes megsemmisülés ugyan, de nem is az előbbi életre való feltámadás, hanem a beleolvadás a nagy világ mindenségbe, mely az abszolut nyugalom, tétlen, de mindig kielégítő és jóleső szemlélődés, amiből semmiféle szenvedés nem származik. Tehát nem a teljes megsemmisülés gondolata ez sem, mint sokan esetleg tévesen hiszik. Ez már csak azért sem lehetséges, mert az emberi természetnek legjellemzőbb sajátossága az életnek minden körülmények között való igenlése.

Az ember szereti az életet, azt élni akarja minden áron, mert az a rendeltetése s mert az egész világrendben ezt tapasztalja. Az elmulás gondolata fáj neki, magát ennek a leverő tudatnak még akkor sem tudja átadni, ha már minden ereje elhagyta s látszólag semmi reménye sincs a további életre. Hiszen a halál félelme az, ami az embert rettegéssel tölti el s ezen kívül tulajdonképpen is semmi másnemű félelem. Ámde ugyanez a félelem egyuttal a legnagyobb hatásu ösztön is az emberi életben. Ez készteti arra, hogy magának nyugodt megélhetést, relative biztos pozíciót teremtsen, azért elsősorban, hogy a földi életet minél hosszabbra nyujtsa.
A római gondolkodás állandóan arra törekedett, hogy maga után valami igazi maradandó tettet, vagy annak legalább az emlékét hagyja, hogy még a halál után is legyen e földön élte. A görög gondolkodás művészi, politikai alkotásokban s történeti tettekben élveztette az idők végéig az emlékezetét.

A zsidóknál pedig törvénybe volt iktatva, hogy a zsidó férfiúnak nem szabad utódok nélkül elhalnia, nehogy magva szakadjon, azaz ne éljen tovább. Az elmulástól való félelem tehát így működött kulturát s civilizációt teremtő erőként minden népnek, még a legprimitívebbnek is az életében. Minden egyes tényével a halál legyőzésére törekedett. Nemcsoda tehát, ha annak az embernek volt a legegyetemesebb hatása az emberiség fejlődésére, amelyik az életnek a halálon való abszolut győzelmét a legpregnánsabban tudta kifejezni. A győzelem kifejtésével minden vallásalapító megpróbálkozott, ámde csak igen kevésnek sikerült. Krisztusnak kellett jönnie s az Isten mindenható hatalmának kellett magát kinyilatkoztatnia, hogy az élet diadala a halál felett általános hiedelemre találjon s az embernek éltető meggyőződésévé váljon.

S Krisztusnak a jelentősége, az isteni küldetésének a kulminációja ebben van. Igaz, hogy a győzelem áldozatot kívánt, ámde nem is lehetne győzelemről beszélni ott, ahol áldozat nincsen. S minél nagyobb a diadal, annál nagyobbnak és értékesebbnek kell lenni az áldozatnak. Krisztus mindeme feltételeknek tökéletesen megfelelt. A győzelem a lehető legnagyobb volt, amiről ember valaha is ábrándozhatott. Emberi erővel nem is lehetett volna kivívni. Isten kellett hozzá. S éppen a győzelem egyedülvalósága és összenemhasonlítható értéke kivánt olyan áldozatot, amilyent az ember nem adhatott meg a maga végességénél fogva. De Krisztus, ki Isten is volt egy személyben, volt annyira értékes, hogy a győzelmet megérdemelte.

Ennek a győzelemnek az emlékét ünnepeljük Husvét napján. Ennek a fenséges győzelemnek az öröme tölti el szivünket s az emel bennünket hacsak rövid időre is a mennyei magasságok regiójába. Ennek a győzelemnek az emlékünnepe és megnyugtató tudata ad vigasztalást a mi ezernyi bajunkban, hogy el kell következni a mai zűrzavaros állapotok után nemsokára egy győzelemnek, mikor az igazság és a béke diadalt ülnek s az ember boldogan álmélkodik egy szebb kor feltámadásán, egy boldogabb jövő hajnalhasadásán!…