A szomorú zenét háromféle módon éljük át – ez derült ki a brit Durhami Egyetem és a finnországi Jyväskylä Egyetem közös kutatásából. A közel 2500 megkérdezett válaszainak elemzése alapján világosan kirajzolódott, hogy a melankolikus zene befogadása a többségből esztétikai, művészeti élvezetet vált ki, az élmény hatására pedig egyszerűen javul a kedvük. Mások azért hallgatják, mert megnyugvást, megkönnyebbülést ad nekik, hogy a zene korábbi emlékeket idéz fel bennük, és kapaszkodót nyújt nehéz élethelyzetekben.

Harmadrészt jelentős azoknak a száma is, akik számára fájdalmas, jellemzően személyes veszteséghez kapcsolódó élmény az elmélyülés a szomorkás dallamokban. Az utóbbi esetben a szenvedés testi-lelki húrokat egyaránt megpendít az érintettekben, és érthető módon sokszor táplál elkerülő attitűdöt a szomorú zenével szemben.

Leghíresebb magyar szerzeményünk ebben a kategóriában kétségkívül Seress Rezső Szomorú vasárnapja. A giccsbe hajló szerzeményt akkor kapta szárnyaira a hír, amikor megjelent egy cikk, hogy egy öngyilkos cseléd holtteste mellett a Szomorú vasárnap kottáját találta a rendőrség. Egy újabb hasonló haláleset után a hazai és a nemzetközi sajtó is elkezdett foglalkozni a dallal, amelynek a legenda szerint különös, mágikus hatása van, hallgatója olyan mély depresszióba süllyed, hogy öngyilkos lesz. Állítólag egy ideig pontos statisztikát is vezettek arról, hányan dobták el önkezükkel életüket a dal hallatán, a dalt pedig az öngyilkosok himnuszaként is emlegették. Szerzeményét az egész világon játszották, repertoárján tartotta többek között Billie Holiday, Louis Armstrong, Bing Crosby, Paul Robeson, Ray Charles, Maurice Chevalier, Josephine Baker és Serge Gainsbourg.

Csak saját felelősségre.