Vannak dolgozók, akik munkáját talán észre sem vesszük a hétköznapokban, annyira természetesnek tűnik számunkra, hogy szükség esetén úgy is ott lesznek, amikor pedig valóban segítségükre szorulunk, mindent megadnánk, csak szabadítsanak meg bajainktól. Ők nem mások, mint orvosaink, nővéreink és ápolóink, vagyis olyan emberek, akik életüket mások megmentésének szentelték. Bár az utóbbi egy év senkinek sem volt egyszerű, egészségügyi dolgozóink kiváltképp elmondhatják magukról, kemény hónapok állnak mögöttük. A járványhelyzettől függetlenül sok munka, hatalmas felelősség és rengeteg tanulás ellenére azonban sokan döntenek úgy, hogy ezen a pályán szeretnének elhelyezkedni. Arról, miként is néztek ki egy orvostanhallgató mindennapjai az elmúlt egy évben, a dunaszerdahelyi Szabó Miklós, hatodikos hallgatóval beszélgettem.

Mit gondoltál tavaly márciusban, mennyire lesz súlyos a járvány?
Őszintén szólva, amikor jöttek az első hírek, azt hittem, sokkal gyorsabban túl leszünk az egészen. Legrosszabb álmomban sem gondoltam volna, hogy még így, az első esetek után egy évvel is ezt fogjuk oldani. Persze tudtam, hogy veszélyes dologról beszélünk, azt is, hogy komoly következményei lehetnek, mégse hittem volna, hogy ennyire sokáig tart majd.

Mennyire láttad lehetségesnek, hogy titeket, medikusokat is bevonnak majd a „küzdelembe”?
Lehet, meglepően hangzik, de én kimondottan vártam, hogy megszólítsanak minket. A járványhullámot tavaly tavasszal nagyon szépen leküzdöttük, az ország büszke volt magára, örültünk, tapsoltunk, akkor nem is számítottam rá, hogy szó lesz a bevonásunkról. Nyáron teljesen lementek a fertőzésszámok, ám már ekkor figyelmeztetve voltunk, hogy lehetséges egy második hullám, arra számítottam, hogy erre az esetre majd kidolgoznak terveket, csak, aztán amikor a helyzet kezdett forró lenni, az volt az érzésem, mint ha az ország vezetősége elaludt volna. Épp ezért sem jogi, sem logisztikai szinten nem volt megoldva, hogy minket esetleg bevonhassanak, a vége pedig az lett, hogy ez valóban nem történt meg. Amikor arról volt szó az országban, hogy sem orvos, sem ellátó személyzet nincs elég, mi medikusok otthon kellett, hogy üljünk. Hiába oltottak be minket már első körben, utána sem kaptunk semmilyen felszólítást arra, hogy kórházakba menjünk segíteni, semmilyen terv nem készült ezzel kapcsolatban.

Akkor valójában sajnálod, hogy nem lettetek bevetve?
Határozottan igen, hiszen ez számunkra megfizethetetlen szakmai tapasztalat lehetett volna és egyébként is ott volt rá az egész nyár, hogy felkészítsenek minket. Megtaníthatták volna, hogyan kell a lélegeztetőgépeket beállítani, vagy legalább a betegek felügyeletére, hogy arra lehessen minket behívni, de semmi. Igaz, részt vehettünk az országos teszteléseken, de láthatjuk azoknak is mennyi eredménye lett, őszintén, szerintem abban bíztak, hogy nyáron a vírus eltűnik örökre és ezért nem is foglalkoztak vele.

Konkrétan miben segítettél volna a legszívesebben?
Leginkább a napról napra történő betegellátásban. Szerintem úgy lett volna logikus az egész, ha mindenki a szülővárosában, vagy annak környékén segíthette volna a kórház munkáját. Például én bementem volna a dunaszerdahelyi kórházba és ott segítettem volna a betegellátást, de maximum a törletek levételében segíthettem. Tény, hogy ha jobban bevontak volna, azt már jogilag kellett volna megoldani, hiszen a jelenlegi legmagasabb végzettségem egy érettségi, ugyanakkor láthattuk, hogy ha szükséges, akkor elég gyorsan módosíthatók bizonyos törvények, szóval ez nem lehet kifogás.

A mintavételekkel szereztél-e bármilyen tapasztalatot, ami szerinted a jövőben jól jöhet még?
Röviden, igen, abszolút. Nagyon meglepett ezekkel a tesztelésekkel kapcsolatban, hogy összeszedtek egy sokszínű csapatot orvosokból, nővérekből, katonákból, rendőrökből és adminisztratív munkaerőből, úgy, hogy egyáltalán nem ismertük egymást, kaptunk egy feladatot, amit nekünk kellett koordinálni és mégis gond nélkül együtt tudott dolgozni egy csapat ismeretlen ember, hiszen láttuk értelmét a munkánknak. A haladáshoz csapatmunka kell. Bátran ki merem mondani, hogy a legtöbb helyen zökkenőmentesen ment már az első tesztelés is.

Mennyire volt nehéz összeegyeztetni a hétvégi teszteléseket a tanulással?
Leginkább akkor mentem tesztelni, amikor valóban volt is rá időm. Az államvizsgám utáni két hétvégét fogtam és erre áldoztam, persze a vizsga előtti hétvégét nem mertem erre használni, túl értékes volt az az idő, nem engedhettem el két egész napot, egyébként is volt rá ember rajtam kívül is.

Mennyire volt lelkileg megterhelő jövőbeli orvosként figyelni az utóbbi év eseményeit?
Nagyon jó ez a kérdés. Elképesztő és megterhelő volt számomra, hogy ott voltunk mi hatodévesek, gyakorlatilag kész orvosok és haza lettünk küldve, hogy tanuljunk az államvizsgára, egyedül és bezárva. A nap nagy részét könyvek fölött töltöttem, és amikor pár percre megnyitottam a Facebookot, áramlottak a rossz hírek, semmi pozitív nem volt. Ahogy pedig a helyzetet a kormány kezelte, szinte minden nap azt éreztem, hogy felmegyek a netre és a vérnyomásom is felmegy. Szociális izoláltság, rossz hírek és stressz, hogy mi lesz az egészségüggyel. Elég, ha csak nézzük az országos tesztelést. Azt vártam, hogy elvégzik az első tesztelést egy hétvége alatt, utána három hét kemény lockdown, akinek a tesztje pozitív az otthon marad, elvégezzük a tesztelést még egyszer, jön egy enyhébb lezárás, utána pedig megy tovább az élet, hiszen valahogy így is volt meghirdetve. Utána jöttek a folyamatos változtatások, ráadásul napi szinten, minden nap figyelni kellett ki mit szól éppen, mostanra pedig úgy tűnik, hogy az egésznek semmi értelme nem volt, biztos vagyok benne, hogy ez velem együtt, sok más embernek is megterhelő volt lelkileg. Emellett el kell, hogy mondjam, minden orvosi kivizsgálásnál nagyon fontos az, hogyan van elvégezve, a tesztelés esetében ez azt jelenti, hogy a mintát az orrgaratból kell venni. Ennek ellenére, amikor nemrég, másfél hónap kihagyás után beálltam tesztelni, sokan agresszívan reagáltak már arra is, amikor finoman levettem a mintát, hiszen sokan ahhoz vannak már hozzászokva, hogy a tesztelés kimerül a lágy orrcirógatásban. Ez a teszt nem erről szól, ez így már csak egy fals biztonságérzet, aminek semmi értelme, többet árt, mint használ. Egyszerűen rosszul volt kezelve ez a válság és ez az egész számomra nagyon depresszív és megterhelő.