Ha ép test, akkor ép lélek. Ha ép test, akkor sport. Ha pedig sport és Dunaszerdahely, akkor leginkább vagy foci, vagy kézilabda. Foglalkozzunk most kicsit az utóbbival. Városunk kézilabda klubja az utóbbi években egyre nagyobb ismeretségnek örvend, mindezt pedig komoly eredmények támasszák alá. A mind hazai pályán, mind vendégként elért eredmények mögötti kemény munkáról és kitartásról mesélt nekem beszélgetőpartnerem, Pintér Eszter, aki fiatal, 18 évesként a Dunaszerdahelyi Kézilabda klub U19-es csapatát erősíti.

Hány évesen kezdtél bele ebbe a sportba?
Felkerültem a gimnázium első évfolyamába és épp ekkor fejeztem be a néptáncot, rögtön éreztem, hogy hiányzik a mozgás és pótolni kellene valahogy. Szerdahelyen, a sport hallatán először a foci és a kézilabda jut az ember eszébe, mindenképp ezekből akartam választani, mostanra egyértelmű melyik mellett döntöttem. És ha most jól számolok, akkor ez olyan három és fél éve történt.

Mennyire nehéz összehangolni az edzéseket a magánéleteddel?
Hétköznapokon öt edzésem van, három a szerdahelyi sportcsarnokban, kettő pedig a Vidékfejlesztési suli konditermében. Úgy gondolom, hogy ez mindössze akarat kérdése, aki azon dolgozik, hogyan ne sikerüljön, annak úgysem jön majd össze. A hétvége kicsit más, vagy szombaton, vagy vasárnap voltak meccseink, amíg ugye engedte a vírushelyzet. Olyankor általában úgy volt, hogy ha „otthon” játszottunk, vasárnap volt a meccs, amikor utaztunk, akkor pedig szombaton. Ez a szezonok alatt volt így, vagyis októbertől decemberig és februártól áprilisig vagy épp májusig. A mi korosztályunkban 12 csapat van, vagyis kétszer 11 meccset kell lejátszanunk, időben ugyan igényes, viszont mindig meg tudtam oldani.

Milyen érzések fognak el játék közben?
Őszintén szólva, az a természetes, egészséges drukk minden meccs előtt bennem van, szeretnék jól teljesíteni, fejben is ott lenni, hiába nem csak rajtam, hanem az egész csapat munkáján múlik. Ez viszont azért is jó, mert ha érezni lehet, hogy valakinek rosszabb napja van, nehezebben tud helyt állni egy meccsen, akkor közösen tudjuk kisegíteni.
Melyik volt az eddigi legkeményebb mérkőzésetek?
Részt vettem már azért néhány meccsen, egyet viszont nem tudnék kiemelni. Van, hogy vesztésre állunk, eljön a félidő, az edzőnk pedig arra bátorít, hogy kapjuk össze magunkat, a második félidő pedig egészen máshogy alakul, sokkal inkább a mi javunkra. Biztos, hogy ezek a szorosabb meccsek vannak olyan kiélezettek, hogy még inkább meg akarod mutatni, mit tudsz. Persze ugyanúgy örülünk minden győzelemnek, de hátrányból „visszatérni” mégis csak fantasztikus érzés.

A kéziről, különösen a női kéziről, köztudott, hogy nem épp finomkodó sport, neked mi volt a legkomolyabb sérülésed?
Le kell, hogy kopogjam, de szerencsére eddig nem voltak komolyabb sérüléseim. Nyilván nem úszom meg én sem kék lila foltok nélkül, ezeket lassan meg lehet szokni. Egyszer az Achilles-inam volt begyulladva, de az sem egy meccs miatt történt, egyszerűen túl voltam edzve, az volt az oka. Csapattársaimat ezzel szemben sokszor láttam lesérülni a pályán, itt pedig már maga a látvány is szörnyű, látom, hogy fáj nekik és nagyon zavar, hogy nem tudok rajtuk segíteni.

Kiknek ajánlanád ezt a sportot?
Mindenképp energikus, sportos embereknek, akiknek nem nehézség együttműködni egy csapattal. Látszódnia kell annak a küzdésnek az emberben, bár igaz, egyik sportot sem lehet úgy végezni, hogy te nem teszed oda magad, ez itt is nagyon igaz. Leginkább az igazi „energiabombáknak” ajánlanám és azoknak soha, akik a sportot csak saját időbeosztással, alkalmazkodás nélkül képzelik el.

Mivel pont egyetem előtt állsz, időszerű a kérdés, mi a terved a kézilabdával kapcsolatban a jövőre nézve?
Valamilyen módon mindenképp szeretném megtartani. A Comenius Egyetem testnevelés szakára készülök, hisz szerintem mostanra egyértelmű, a sport közel áll a szívemhez. Éppen ezért jó lenne ezt továbbvinni, esetleg tanítani is, ezek mellett pedig nyilván jó kondiban is maradni. Szóval, ha minden jól megy, mindenképp folytatni fogom, ha a versenyeket nem is, az edzést egész biztos.

Marton Máté